Az október végi tiszta lángok hétfőn gyúltak ki

Október 26-án emlékeztek Tatán az 1956-os forradalom és szabadságharc helyi áldozataira és szereplőire. A rendezvény fáklyás felvonulás keretében történt, mely az „Október végi tiszta lángok” elnevezést kapta. Összesen hét helyszínt érintettek a felvonulók. Elsőként a Református Gimnázium falán látható emléktáblánál álltak meg, ahol dr. Némethi László hősies magatartásáról dr. Tóth József számolt be. Ezt követően a menet a Rákóczi utcára sétált, dr. Mészáros Gábor emléktáblájához. Itt unokája, Velkey Ferenc tolmácsolta nagyapja börtönnaplójának részleteit és emelte ki a dr. Mészáros emberi nagyságát. Majd másik unokája, Mészáros Tibor hegedűjátékát hallgathatták az egybegyűltek, aki nagyapja tiszteletére zenélt.

 

A Hősök terén, a Bláthy Ottó Szakközépiskolánál a Pofosz kezdeményezésére új emléktáblát helyezett el az önkormányzat, hogy mindenki emlékezzen a kommunista diktatúra áldozataira.

 

A tópari kopjafát 1989-ben a Fidesz tatai szervezete állíttatta, melyet Cs. Kiss Ernő készített. Az akkori eseményeket Ruchti Róbert idézte fel, aki 1989-ben a tatai Fidesz vezetője volt.

 

A következő állomáson, a Kodály téren Nagy Dániel, a Református Gimnázium tanára Fakász Tibor szavait idézte, aki a forradalom 40. évfordulóján mondott beszédet ezen a helyszínen.

„A forradalmat 56-ban is a társadalmi igazság, az emberi jogok, a tiszta közerkölcs, a becsület és az emberi méltóság nevében robbantotta ki a nép. Forradalmunk a hirtelen magára talált, öntudatára ébredt, fölszabadult emberi lelkek közös lázadása volt a legnemesebb szándékok, egy szebb, jobb világ, az igazi emberi együttélés valóra váltása érdekében és reményében. Tata és Tóváros népe is ezért vonult az utcára 1956. október 26-án. A helybéli parasztok, munkások, értelmiségiek vállvetve, testvérként és ünnepi szívvel kiabálták: „Aki magyar – velünk tart”, s a tüntető tömeg egyre duzzadt. Mert aki „becsületes, jó magyar embernek” – tehát embernek érezte magát – fajra, nemre korra, származásra, iskolázottságra, világnézetre, politikai hovatartozásra, foglalkozásra, hivatali beosztásra, rangra nem tekintve – beállhatott a sorba és a forradalom hívévé válhatott. Mi 1956-ban nem rekesztettünk ki senkit. Mert forradalmunk az embertársi egymásra találás, a testvéri összetartozás nagy ünnepe volt. A történelemnek az a ritka pillanata, mikor a nép egy emberként kezébe vette sorsának, országának jobbra fordítását, s megváltoztatta a világot.”

 

Itt emlékeztek a forradalom tatai résztvevőire: A november 1-jén, Dunaszentmiklóson, egy tragikus félreértésből származó tűzharcban elesett Hemmerlein Józsefre, a forradalom talán legnépszerűbb tatai vezéregyéniségére, a Nemzeti Tanács megbízottjára; Bődi Lajosra, Pavlisz Istvánra és Pordán Istvánra, akik a nemzetőrség fegyverletételére kiadott november 4-ei parancsnak ellenszegülők között Tatabányára siettek, azzal a céllal, hogy harcoljanak a megszállók ellen. A tatabányai harci készülődés közben az ÁVH-s laktanyánál történt véletlen robbanás során vesztették életüket; Dr. Sárközi Józsefre, aki részt vett a rabok kiszabadításában, a tanácsháza és a posta elfoglalásában, aki a nemzetőrség parancsnokának civil helyettese és a testület jogi tanácsadója lett, majd a forradalom leverését követően Franciaországba disszidált; Mazalin György matematikatanárra, aki november 4-e után Tatabányán elvállalta egy ellenálló csoport eszmei irányítását és ezért halálra ítélték, aki 15 hónapot töltött siralomházban, majd amnesztiával szabadult 1959-ben, aki soha többé nem tudott elhelyezkedni képzettségének megfelelő állásban, és leszázalékolása előtt köztisztasági-díj beszedőként dolgozott;

És itt, ezen a helyen hajtottak fejet a nagy örömünkre még ma is közöttünk élő Nyiri Imre, a Nemzetőrség tatai parancsnokának helytállása előtt, aki a forradalom bukása után nem volt hajlandó elvállalni a karhatalom tatai megszervezését. Aki a megszálló hatalomnak való behódolást jelentő úgynevezett „tiszti nyilatkozatot” sem írta alá, és ezért 10 év börtönbüntetésre ítélték. Aki végül 20 hónapot töltött börtönben és kiszabadulását követően soha többet nem gyakorolhatta katonai hivatását.

 

A rendőrség előtt történtekre Laborc György emlékezett: „Október 26-án, szürkületkor, a tatai börtön rabjainak kiszabadítása után a felkelők elfoglalták a Rendőrség épületét is. Az első behatolók elszedték a fegyvereket a rendőröktől, akik nem tanúsítottak ellenállást. A forradalomtól fellelkesült fiatalok nagyobb része teherautóra szállt, és elment fegyverekért Dunaalmásra, a határőrsége. Néhányan azonban itt maradtak, hogy az esetleges rombolást megakadályozzák. A fegyver nélkülivé vált rendőrök behúzódtak az épületbe, a közelben lakó rendőrök hazamentek. Már égtek a villanyok, amikor a kitárt kapun át behatolva, géppisztolyaikat rájuk tartva, félkörbe fogta a felkelőket egy katonatisztekből álló csapat. A Páncélos Tiszti Iskolából vezényelték őket ide. Parancsnokuk, Korbely János százados felszólította a felkelőket, hogy akinél fegyver van, adja át. Csak Kaszás Tamásnál volt fegyver. Amikor ő a fegyvere után nyúlt, a százados hirtelen tüzet vezényelt. Kaszás Tamás összeesett, azonnal meghalt. Senkár János és Fasing Sándor is a földre zuhantak. Rónavölgyi Béla és Balázs István együtt menekültek ki az utcára. A kapu előtt elhelyezkedő tisztek lövései a Rendőrség előtt érték őket utol. Rónavölgyi Béla a helyszínen meghalt. Senkár János életveszélyes sérülésekkel került a tatai kórházba, ahol már nem tudtak rajta segíteni, két nap múlva meghalt. Balázs István súlyos sebesüléseinek nyomát élete végéig magán viselte. Fasing Sándornak két helyen lőtték át tüdejét. Ő szerencsére most is közöttünk van. Tisztelettel köszönjük, hogy ma velünk együtt emlékezik. „

 

Az utolsó állomáson, a baji úti emlékkőnél dr. Kálmán Attila idézte fel az eseményeket:

„1956. októberében a Baji út végén, a Baj község határában lévő laktanyába volt telepítve a Magyar Néphadsereg esztergomi 7. gépesített hadosztályának 31. harckocsi ezrede. Ehhez a laktanyához érkezett október 26-áról 27-ére virradó éjjel egy teherautó, 20-25 tatabányai fiatallal. Fegyvert akartak kérni, hogy Budapestre mehessenek harcolni az oroszok ellen. A laktanyában hagyott kis létszámú őrség megriadt, pánikba esett a „fegyvert követelő felkelők” láttán. A laktanya ügyeletes tisztje, akit több felkelő maga is ismert, elutasította kérésüket. Hazaküldte őket, majd bement a laktanyába. A teherautó vezetője megfordult, hogy hazainduljon, a fiatalok pedig felugráltak a gépkocsi platójára. Ekkor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a laktanyából gépágyúval belelőttek a teherautóba. Iszonyatos pusztítást végeztek. A laktanya tisztjei a nyolc halottat és a 12-16 súlyos sebesültet bevonszolták a laktanyába, a teherautót pedig belökték az árokba. A laktanyába 27-én délelőtt megérkező ezredparancsnok szállíttatta el az órák óta ott fekvő súlyos sebesülteket a tatai kórházba, a halottakat pedig Tatabányára, a hullaházba.”

Égető Ernő József, Jakab Ferenc, az 1922-es és az 1929-es születésű Kovács Lajos, Knáb Vilmos János, Kovács Nándor, Némedi Varga László, Sorok Gyula. Ők voltak a Baji úti gyilkosság áldozatai.

Itt emlékezünk még Zsidó Zoltánra, az 1956-os forradalom tatai eseményeinek egyik kiemelkedő alakja volt. 1925. április 22-én született. 1956-ban a tatai Szőnyeggyárban dolgozott fonómesterként. A vállalat Munkástanácsának tagja volt, és november első napjaiban Nyiri Imre századosnál nemzetőri szolgálatra is jelentkezett. 1957. februárjának elején tartóztatták le. Nyiri Imre perének III. rendű vádlottjaként 1957. novemberében 7 év börtönbüntetésre ítélték, amelyet 1958. januárjában 2 évre enyhítettek. 2006. október 23-án, a forradalom 50. évfordulóján Tata Város Önkormányzata 1956-os emlékplakett kitüntetésben részesítette. 2009. szeptember 10-én hunyt el, a Hajdú-Bihar megyei Pocsaj nagyközségben. Hamvait is itt helyezték örök nyugalomba. Az október végi tiszta lángok a felvonulás végére ragyogtak a sötétben.

 

A menetet a Dandárzenekar végig kísérte és zenéjükkel gondoskodtak az ünnepi hangulat fenntartásáról.