Erdélyben jártak a Kenderkések

Erdélyt látni és megszeretni egy pillanat műve csupán. Ezt tanúsíthatják a tatai Kenderke Alapfokú Művészeti Iskola táncosai, segítői is, akikkel egy hetet tölthettem a Gyimesekben.

Álomittas szombat hajnalban cihelődtünk fel a buszra, és indultunk a keleti határ felé negyvenötödmagammal, hogy aztán Ártánd után mindenkit Romániában köszöntsön a mobilszolgáltatója. Hosszú út várt még ránk: a hivatalosan román anyalevű területen órákon át haladva jutottunk egyre mélyebben az anyanyelvünket ízesen őrző Erdélybe, azon belül is Gyimesközéplokra. Közben a világ is kitárult: a zöld millió árnyalatában pompázó domboldalak, hegygerincek, elnyúló völgyek övezték utunkat.

A helyi Boros panzióban egy hétig igazán otthon érezhettük magunkat, már csak azért is, mert a skanzennek is beillő panzióban az eredeti erdélyi parasztházakból (amelyekben mi magunk is álomra hajthattuk a fejünket) lényegében egy kis falucska született. Erdélyről nehéz úgy írni, hogy ne szürke leírás, vagy lexikonszerű információhalom legyen. Egyrészt annyi minden történt, annyi mindent hallottunk, tanultunk, hogy nehéz rangsorolni. Másrészt nehéz úgy írni az ott töltött egy hétről, hogy a krónikás nem énekli meg azokat, akikkel felfedezte ezt a világot, így nekem is szót kell ejtenem a tatai Kenderkésekről, akikkel együtt kalandoztunk és fedeztük fel Erdély békéjét és hagyományait. Nehéz megmagyarázni, hogy egy szó mikor, mit jelent, és mit üzen, de az biztos, hogy a középloki "pap bácsi" szájából nagyon máshogy csengett az Anyaország jelző, amikor onnan érkezettekként köszöntött minket a vasárnapi misén, mint itthon bárkiéből. Még mi vettük megtiszteltetésnek, hogy ott lehetünk, és ilyet bizony ritkán érez az ember.

Találkozás a Népművészet Mesterével

Ahogy az is ritkán fordul elő, hogy egy templommal szemközti boltocska udvarán a Népművészet Mesterébe botlik az ember. Velünk mégis ez történt, és ha nem is szájtátva, de őszinte csodálattal és érdeklődéssel hallgattuk a nyolcvanadik életévében járó Blága Károly Kicsi Kóta néptáncos és felesége történeteit a hegyekről, a földművelésről. Meséltek arról, hogy három éve még ők is kalyibáztak, vagyis az állatokkal kint töltötték a hegyen a nyarat...békés időtlenség áradt belőlük. Közben azon gondolkodtunk, hogy míg itthon ezek a hagyományőrzők között mily nagy megbecsülésnek is örvendenek, addig otthon ők is a két kezükkel keresik meg a betevőt. Az ezeréves határnál Igaz, ahogy tapasztaltuk, ez ott általános: közvetlenek, szívesen mesélnek az erdélyiek, az idő nem szorítja őket (de ez ott, ahol az egyórányi járás "közelnek" számít, nem is csoda), viszont nem csacsognak fölöslegesen. Persze, ha belelendülnek, csak úgy ontják magukból a történeteket. Ahogy tette Tímár Viktor furulyás, hegedűs, és fő a változatosság, a Népművészet Mestere címet is kiérdemlő hagyományőrző az esti táncházakban, amikor ízes, pajkos, és nem egyszer pajzán anekdotákkal szórakoztatta a megfáradt társaságot. Nagy kalandnak sem voltunk híján: az ezeréves határt például a szó szoros és átvitt értelmében is megjártuk.

Első nap lovasszekerekkel, majd villámlással, mennydörgéssel, jéggel közelítettük meg a történelmi Magyarország határának emléket állító keresztet. Majd másnap újra esővel köszöntötték ott az égiek a túrázókat. Anna legendája Ezen kívül szerencsésen megúsztuk Erdélyt - no meg a Szent Anna-tavat is. Anna a legenda szerint úgy megátkozott egy kevély és dölyfös várurat, hogy annak egész várát elnyelte a föld, a romokat pedig egy tó nyelte el végül.

A babona szerint, aki minden évben megfürdik a tóban, az lemossa az addigi bűneit. Nos, mi mindent megtettünk, így már-már szeplőtelenül tanulhattunk népdalokat és táncokat a hét második felében. Felcsíki és gyimesi táncokat (például héjszát, lassú és sebes magyarost) tanultunk Simon Katalintól és Karda Lászlótól, illetve a fiúk, férfiak még zsukát, míg a lányok, asszonyok népdalokat is... A tanultaknak persze az esti táncházakban is nagy hasznát vettük - pláne, amikor Duduj Rozália és társai húzták a talpalávalót. Az idős zenész asszony úgy ütötte a gardont (vagy épp gardonyt), a kézi készítésű, csellóhoz hasonlító népi ütőhangszert, és Román Hunor prímás is olyan lendületesen, játékosan, már-már incselkedve szólaltatta meg hegedűjét, hogy öröm volt a még ismeretlen tánclépésekkel is addig nyüstölni a lábainkat, míg a két balból (ez persze csak a krónikásra vonatkozik) előbb-utóbb sikerült a megfelelővel elindulni. Az öthúros hegedű hazája

Azt is megtudtuk, hogy a gyimesi csángók nem négy, hanem öthúros hegedűn játszanak, így ugyanis erősebben szólal meg a hangszer. Az ötödik, úgynevezett zengőhúrt a fogólap alá "rejtik". Szintén a gyimesi csángó zenei, táncos világ nem csak ezért különleges: vagy' harminc-negyven tánca van. Persze a már sok táncot tapasztalt kenderkések könnyebben ráéreztek a frissen tanultak ízére, és becsületükre (valamint dicséretükre) legyen mondva: türelmesen, de erélyesen jobb-bal-jobb-másik jobbozva segítettek annak is, akinek nem mentek annyira a váltások - például e sorok írójának. Persze a zsidózás, amely egy játékos körtánc, mindenkinek felüdülést jelentett. No de hogy ne csak a táncokról beszéljünk, említsük meg Nagy-Magyarország legkeletibb vasúti őrházát is, a gyimesbükkit. Itt a ma már nyugdíjas székely vasutas Bilibók Ágoston mesélt nekünk a vasút születéséről, arról, hogy az őrház néhány méterre állt az egykori magyar-román határtól. Tatai segítséggel őrzik a hagyományt Gyimesközéplokon

A Tatros folyó partján húzódó településen komolyan veszik a hagyományokat. Ez persze már az itt születettek miatt is mondhatni kötelessége az utódoknak, elég csak a 2008-ban elhunyt Zerkula János prímásra, a Népművészet Mesterére, vagy az ezt a címet szintén kiérdemlő, jelenleg is a faluban élő Blága Károly Kicsi Kóta néptáncosra gondolni. Néhány éve nagy fába vágta a fejszéjét Mihók György, a helyi kultúrház igazgatója: hagyományőrző házat álmodott a templom szomszédságába. Több éves erőfeszítéseit végül tavaly ősszel koronázta siker: felavatták a Gyimesi Csángó Hagyományőrző Házat, amelyet az Erdélyben tanulmányi kiránduláson résztvevő tatai Kenderke Alapfokú Művészetoktatási Iskola növendékei, segítői is felkeresték ottjártukkor. Régi ismerőökként köszöntötték egymást Mihók Györggyel, és ez bizony nem véletlen: négy évvel ezelőtt Tatán és Középlokon egy-egy jótékonysági fellépéssel is gyűjtöttek pénzt az akkor még igen lerobbant ház felújítására. Akkoriban a legnagyobb adomány egyébként Tatán gyűlt össze. Ahogy a kultúrigazgató mondta: bizony ezekből az első forintokból, lejekből elvégzett munka adott lendületet később a helyi hivataloknak is, hogy támogassák a hagyományőrző ház szépítését, csinosítását. Persze a munkának még nincs vége: a már most is szépen és gazdagon berendezett ház padlását is rendbe hoznák, és különböző hagyományőrző foglalkozásokat is szerveznének itt.

Gyimesbükkön egyébként sikerült összehozni az egyik legnemzetközibb magyar beszélgetést is: az erdélyi Csíkdelnéről származó Kenderkés táncpedagógus Kánya Réka édesapja, lánya magyarországi egyetemi barátaival, a felvidéki és a szerbiai magyar szerelmespárral ízesen sztorizva várta a vonatunkat...amely visszavitt minket a panzióba - persze csak miután az állomástól még gyalogoltunk egy órácskát.

A nagy séták hete volt az Erdélyben töltött idő - kicsit a múltba, kicsit önmagunkba, és az itt átélt békességgel, a látottakkal, tapasztaltakkal feltöltődve a jövőbe is. (írta: Szűr Annamária, www.kemma.hu)